Börtönikon: Dispositif

Foucault dispositiv-ja és a börtönrajzok

Sokat elemeztem magamban Thomas Hammarberg [1] egy bevezető gondolatát: „Az emberi jogokkal kapcsolatos egyik félreértés az, hogy gyorsan gyógyulnak. E jogok tiszteletben tartása nem következik be automatikusan akkor, amikor az önkényuralkodót eltávolítják.” Akkor vajon mi lehet az, ami miatt az emberi jogok – az emberségünk és az emberiességünk modernkori alapkövei, a békében és nyugalomban töltött perceink létezését garantáló gyémánt gyöngyök – nem érvényesülnek, amikor már elvileg nincs önkény? Hogyan lehetséges, hogy a folyamat nem gyors, a gyógyulás, a szédült feleszmélés nem pillanatok alatt történik? Mi a fék? Mi az, ami miatt ez nem lehetséges? Egy nemzetközi tudományos konferencián egyszer azt mondtam, hogy demokrácia ide vagy oda, a börtönökben a társadalom ellenségei vannak, és a mozgatórugók ugyanazok az elnyomás alatt, mint a szabadabb társadalomban, csak a márkajelzés más. Azaz a kriminológia oldaláról megközelítve ezt a gondolatot: más a címkézés, de címkézés ugyanúgy történik. Maradva ebben az allegóriában, azt mondhatjuk, hogy azok a bizonyos mozgatórugók egy gépezet részei, és ennek a gépezetnek, vagy apparátusnak vannak más alkatrészei, más összetevői, amelyek talán kevésbé láthatók. Az egyik hipotézisem éppen az, hogy a börtönrajzok szimbólumainak kicsomagolásával ezeket a kevésbé látható, de mégis immanens struktúrákat fel lehet tárni. Azonban maradjunk inkább Foucaultnál.

Több meghatározása létezik a dispositifnak. Maga Foucault egy rögzített beszélgetés [2] során a dispositif három aspektusát emelte ki.

1. Az első aspektus szerint az elismert és nem elismert társadalmi jelenségekkel kapcsolatban kimondott és ki nem mondott megközelítések között fennálló hálózat vagy kapcsolatrendszer a dispositif. Mi ezek az elemek? Mik ezek a megközelítések és jelenségek? Foucault a beszélgetés során kiemelte a diszkurzusokat, az intézményrendszert, a döntéshozatali folyamatokat, az adminisztrációs intézkedéseket, a filozófiai, morális vagy filantropikus tanításokat. A beszélgetés a hetvenes évek közepén zajlott Franciaországban. Hogyan lehet ezeket a fogalmakat a mai (magyar) börtönre vagy a büntetés-végrehajtásra húzni? Pár példával szemléltetem, hogy az álláspontom szerint mit jelentenek ezek az elemek. Könnyen meghallható jelenlegi magyar diszkurzus a börtönökkel kapcsolatban, hogy ott sok a cigány, és ez is annak a bizonyítéka, hogy igenis van cigánybűnözés. Szintén érzékelhető diszkurzus, hogy a börtönben a bűnözőknek túl jó dolga van. Ezt a fogalmi keretet nevezte David Scott [3] a kevesebb jogosultság elvének a Penology című könyvben, egyben azt is írta, hogy ez a doktrína vezet a bűnelkövetők dehumanizációjához. A tanulmány írásának idején a börtönnel kapcsolatos egyik markáns diszkurzus Magyarországon a férőhely, a túltelítettség és az európai normának való megfelelés kapcsolata, aminek hatása van a magyar gazdaságra is, hiszen az EJEB döntései szerint az magyar államnak fizetnie kell a fogvatartottaknak. Ennek a folyamatnak az egyik mozgatórugója a Varga és társai ügyben hozott vezető ítélet [4]. Az ítéletben szereplő hat személy közül három a Magyar Helsinki Bizottság ügyfele volt. Ennek kapcsán kétfajta diszkurzust lehet megemlíteni: az egyik az, hogy Magyarország Európa része, és még olyan áron is igazodni kell az európai értékekhez, hogy a börtönkörülmények javulnak, és ez lehet, hogy a társadalom egyes, jól azonosítható csoportjainak nemtetszését váltja ki. Ennek okán a börtönkörülmények a politikai diszkurzus részei lettek. A másik diszkurzus a vezető ítélettel kapcsolatban a civil szervezetek társadalmi szerepével kapcsolatos retorika. A börtönnel kapcsolatban érdekes lehet annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy vajon mi vezetett oda, hogy a magyar börtönökben olyan NATO drót készül, ami a szerb határra kerül, hogy megakadályozzák a migrációt. Ennek a kérdésnek több rendkívül velős vetülete van: Vajon mekkora valós veszélyt jelent az országra a pár éve tapasztalható menekültáradat? Vajon mit jelent az a szó, hogy „reintegráció” szó, annak fényében, hogy a fogvatartottak olyan munkát végeznek, ami az egyik diszkurzus szerint növeli a menekülők nyomorát, a másik szerint hozzájárul a magyar emberek biztonságához.

2. A második nézőpont szerint a fentebb említett megközelítések és jelenségek közötti kapcsolat természete is vizsgálható. Foucault azt mondta, hogy egyes elemek szöges ellentétben állhatnak egymással. Kimondott és nem kimondott álláspontok éppen egymás másolatai lehetnek, vagy éppen nem is rokoníthatók egymással. Ilyen a börtönvilágban egymásnak feszülő biztonsági és kezelési szemlélet antagonizmusa, vagy a jogi szemlélet determináltsága a pszichológiai megközelítés rugalmasságával szemben. Az egyik legélesebb szakmai kérdés a kortárs börtönnel kapcsolatban, hogy meg lehet-e előzni az öngyilkosságot, a szökést vagy akár a börtönlázadást, és hogy az ezekhez kapcsolódó adatok vajon mennyiben tükrözik a börtön valódi hatékonyságát? Ugyanilyen lényegi kérdés, hogy mekkora a börtönbeli kábítószer-probléma, hogy a fogvatartottak mekkora hányadát éri a börtönben szexuális erőszak, és persze az, hogy ezek a jelenségek mennyire a börtön rendszerének legitim részei. Mennyire ismeri el ezeket a jelenséget egy börtönparancsnok, egy börtönpszichológus, egy körletőr vagy egy fogvatartott? Hogyan vélekedik erről egy szenzitív természetű újságíró vagy egy átlagember, aki anonim módon kommentel valahol az interneten? Az amerikai szövetségi börtönhivatal (Federal Bureau of Prisons) 1990-ben belső használatú oktatófilmet adott ki arról, hogy hogyan kell végezni a szemrevételező motozást („The Correct Procedure for a Visual Search”). Az alapvető jogok biztosa egy OPCAT NMM jelentésében kritizálta a motozás gyakorlatát az egyik magyar börtönben 2016-ban. Mit jelent az, hogy a motozásról már 1990-ben volt oktatófilm az Egyesült Államokban, és hazánkban 2016-ban a motozás egy kápolnában történt úgy, hogy több fogvatartott volt jelen? Ilyen kérdésekre is választ kaphatunk, ha a börtönrajzokat elemezzük, azonban érdemes azokat a kommenteket is megnézni, amik az amerikai film a Youtube-ra töltött változata [5] alatt találhatók: „haha 7:55 this would be a dream job for a homosexual” – azaz a 7:55-nél lévő jelenet álommunka lenne egy homoszexuálisnak, „it doesn't seem right that that guy has to ware a tie to look up peoples assholes” – azaz miért kell az ilyen vizsgálathoz nyakkendőt hordani stb. A legtöbb komment a helyzetet bagatellizálja, kineveti, és a homoszexuálisokon csúfolódó viccet csinál belőle. Azaz a hétköznapi vélekedésben benne van a megvetés, a homofóbia mindkét féllel szemben: az őrök és a rabok egyaránt érintettek.

3. Harmadrészt Foucault azt mondta, hogy a dipositiv egyfajta stratégia vagy formáció is, ami azt összegzi, hogy egy maghatározott történelmi korban egy vészhelyzetre egy adott társadalom hogyan reagál. Foucault példának a bebörtönzést említi. Egy bizonyos történelmi időpontban a bezáratás intézménye a bűnözés jelensége elleni leghatékonyabb eszköznek tűnt. Foucault szerint ez azt eredményezte a megteremtődött bűnözői légkör, azaz „a börtönnek az lett a szerepe, hogy szűrje koncentrálja, professzionalizálja és elzárja a bűnözői mentalitást” [6]. Ezt a rendkívül magvas gondolatot érdemes egy kicsit boncolgatni. Egyrészt minden bizonnyal benne vannak a klasszikus börtönszociológia hősei (pl. Goffman, Sykes) által feltárt fogalmak (pl. totális intézmény, import modell), másrészt – ha önvizsgálatot tartunk – benne vannak a huszadik század szörnyűségeinek és a börtönök kapcsolatrendszerének rémségei (Margit körúti fogház, Andrássy út 60 – minden európai nemzetnél), de az is benne van, hogy milyen szereplők és milyen háttérrel álltak a rács másik oldalán, sőt az is, hogy kik és mit tanultak a korszakokon keresztül a rács innen és túl. Ha ebbe belegondolunk, vívódások árán, de rájöhetünk, hogy mi is a börtön valójában. A börtön az igazságszolgáltatásba vett minden ártatlan hit ellenére is a (szükségszerű) elnyomás egyik eszköze mindig és mindenkor.

Gilles Deleuze Foucault egyik legnagyobb szócsöve már négy szempontot rögzít, amit fontosnak tart a dispositif-fel kapcsolatban.

1. A dispositif tapintható (vagy konkrét) társadalmi gépezetet (apparátust) jelent. A kutatási módszertan kiindulása szerint ezt a gépezetet irányvonalak jellemzik, és a tudós feladata az, hogy ezeket a vonalakat feltérképezze. A vonalak akár keresztezik egymást, párhuzamosan futnak, cserélhetők egymással, vagy helyettesítik egymást. Talán azt a példát mondhatnánk erre a börtönnel kapcsolatban, hogy magát a szervezetet legalább négy szemszögből egymástól teljesen eltérően lehet értelmezni: a rabok, az őrök, a rezsimek és az épület szempontjából egy azonos jelenség teljesen más jelentéssel bír. Mivel behatóan foglalkoztam korábban a börtönbeli kábítószer-problémával, itt most kísérletet teszek a drog/börtön reláció egy-egy más szemszögből való értelmezésére.

(A) A rabok szempontjából a drog egyfajta menekülési lehetőség, egy kapu, amin belépve, kiléphetnek abból a szomorú valóságból, ahol vannak éppen, ahogy a mai magyar rabkultúra ezt meg is fogalmazza: egyes drogok a börtönben az „átutazást” szolgálják. Mégis számos börtönrajzon a drog béklyót is jelent, úgy tűnik, hogy a rajzokon a drogot, a pénzzel, a fegyverekkel és nőkkel együtt a bűnbe vivő démoni erőnek aposztrofálják a fogvatartottak. Az egyik értelmezés szerint a drog a börtönben segíthet, a másik szerint viszont oda juttathat.

(B) Az őrök szerint a börtönbeli drog a hivatalos narratíva szerint nagyon veszélyes, mert kiszíthatatlanná teszi a rabokat, és lehetetlenné teszi a rehabilitációt és a reintegrációt. Ezt a nézetet sok tudományos cikk is terjeszti. A másik őri attribútum vagy motívum a börtönbeli drogokon az „anyagi előnyszerzés”, azaz a pszichotróp szerek becsempészése. Nagyon sok forgatókönyv képzelhető el: lehet, hogy egy őr a hivatalos helyzetben a drogok veszélyéről beszél, egy jelentésben vagy az ügyészségen próbálja magát „kismosni”, ugyanakkor szlengben tárgyalja meg az ügyfeleivel, hogy mekkora mennyiséget és milyen árban szállítson. Az is elképzelhető, hogy egyes őrök tudják más őrökről, hogy „benne vannak a bizniszben”, és létezhet olyan közösség is, ami éppen azért határolódik el a többiektől, mert a csempészetre szakosodnak. A csoportok között feszültség generálódik.

(C) Az épület fogalmi keretei között a drog olyan, mint a malter a téglák között. Ha a világ összes börtönéből hirtelen kivonnák az összes drogot, szinte biztos, hogy a börtönök összeomlanának, mert a drog hiányában megőrülnének a rabok, és törnének-zúznának, ahogy az egyébként már számos esetben, igaz, nem a drog hiányában, de a drogkereskedelem feletti irányítás megszerzéséért már megtörtént. Erre a legjobb példa a mexikói Topo Chico börtönlázadás, ami 49 halálos áldozatot követelt [7]. Hivatalos szempontból a börtönökben igyekeznek elkülöníteni egymástól a droghasználókat és azokat a rabokat, akik kijelentik, hogy nem élnek vissza a drogokkal. Ezek a jelenségek a hatvanas évek végétől kezdték átformálni a börtönök társadalmát, és a kétezres évektől a börtönök építészeti és működési sajátosságait.

(D) A rezsimek a börtönökben teljesen megváltoztak a drog megjelenése miatt. Maga a börtönegészségügy, a személyzet tréningje és a nemzetközi együttműködések is merőben más keretek között zajlanak a változás óta. Mintha fejlődési fázisokat lehetne érzékelni: a börtönrendszerek legfelsőbb vezetése először valószínűleg ráébred a drogok okozta pokolra, aztán kifelé tagadja a drogok jelenlétét, majd elismeri ugyan, de azt állítja, hogy képes a problémával szemben felvenni a harcot, majd belátja, hogy nem, és teljesen átalakul a civil szervezetekkel való együttműködés. Minden fázisban lehetnek visszalépések: például egy csalódás a civilek hatékonyságában jelentősen visszavetheti a folyamatot. Láthatjuk, hogy mennyi irányvonal létezik egy-egy jelenségen belül, és azt láthatjuk, hogy az egész változási dinamika pulzál, vivid és korántsem állandó, mégis jellemzi egyfajta konstancia, ez a dispositif.

2. Deleuze szerint a második szempontnak két dimenziója van: a láthatóság és a kinyilatkoztatás. Vannak az társadalmi gépezetnek látható elemei (pl. a tömegközlekedés gépezete esetén vonaljegy és a bliccelés), és vannak kimondott elemei is (pl. a zsebtolvajlás és az ellenőrök durvasága). Lényeges, hogy ki mikor és mit lát, és mit mond ki. Az is az apparátus sajátossága, hogy milyen körben lehet látni, és milyen társas körben lehet beszélni. Ilyen szempontból a börtön semmiben nem különbözik a tömegközlekedéstől. A börtönben triviális a szexuális depriváció, és látni fogjuk, hogy ez a börtönrajzok leggyakoribb témája. Kevésbé kimondott dolog, hogy a börtönben dolgozó személyek is a szexuális vágy célpontjai. (Heteronormatív példa: a börtönben dolgozó nevelőnők izgatják a fogvatartottak fantáziáját.) Még kevésbé kimondott dolog, hogy a börtönben dolgozó személyek is fantáziálnak, sőt szexuális kapcsolatba is lépnek a rabokkal. Még tovább fokozva ennek az irányvonalnak a valenciáját, előfordul olyan is a börtönben, hogy a szexuális aktivitás a másik fél feletti dominanciát fejezi ki, bárki is vegyen részt az aktusban (pl. rab-rab, őr-rab, őr-őr). Feltérképezés szempontjából talán el elehet mondani, hogy kifejezetten érdekes, hogy a rab-rab szexuális reláció a börtönben homoszexuális jelleggel bír, míg a többi jellemzően heteronormatív, bár egyes kifejezetten torzító pornografikus börtönábrázolások mást tükrözhetnek (őr-rab leszbikus aktus), sőt az LGBT mozgalom által elismerésnek örvendő tévésorozat [8] is készült a témában [9] (vezető beosztású őr – magas státuszú rab nexus). Mindenesetre több olyan börtönrajz [10] van a birtokomban, ahol a nevelőnő a szexuális vágy tárgya.

Az egyik képen egy magyar börtönbeli élethelyzet látható. Az emeletes ágy felső szintjén egy napszemüveges és nyakláncos alak álmodozik, hogy egy nő lejt neki erotikus táncot. Az álmodozást félbeszakítja a zárkába toppanó nevelőnő egy őr kíséretében. A rab azt gondolja magában, hogy a felügyelő és a nevelőnő is jó fej. A nevelőnő azt mondja a rabnak, hogy ne álmodozzon, hanem készüljön a március 15-i ünnepségre.

3. A dispositif harmadik aspektusa a kényszer irányvonala. A kényszer a gépezeten belül minden két pont közötti kapcsolatot átsző, láthatatlan és kimondhatatlan. A dispositifről szóló gondolatait Foucault éppen akkor vetette papírra, amikor két nagyon fontos szervezetet is alapított (Groupe d’information sur les prisons – GIP és a Comité d’action des prisonniers – CAP) a múlt század hetvenes éveinek elején. A láthatatlan és kimondhatatlan erőket Foucault festményekben és műalkotásokban látta meg: például Paul Rebeyvolle Kutyák című sorozatában, aminek az egyik darabja egy kutya szobra, amint ki akar törni a rácsok mögül [11]. Számos börtönrajzban benne vannak ezek a jegyek. Birtokomban van egy szeged készült rajz, aminek azt a címet adtam, hogy „Bőrbe égett rács”. A kép rendkívül expresszív [12].

Az egyik képhez írt komment szerint az alak szinte sír, egy másik komment szerint nem lehet tudni, hogy rács égett az emberbe vagy fordítva. A képen fekete háttérből néz ki ránk egy alak, a szemével élesen, megragadóan, ugyanakkor fájóan tekint ránk. Rácsok csak a bőrén lévő sárgás-narancsos-pirosas lenyomatokban láthatók. A rács maga nem látható, az alak nem beszél, csak néz. Ez a rajz magának a kényszernek a megtestesedése, Magyarországon a 2010-es évek elején készült. Egy másik – a CAP-hoz köthető – rajzon egy gumibotot és kulcsokat tartó őrt lehet látni, amint a rácsok mögül egy étellel teli serpenyőt vágnak az arcába [13]. Ezen a rajzon egyértelmű, hogy az őr és a börtön inkább az elnyomó politikai hatalmat szimbolizálják. A kép Franciaországban 1970-ben készült. Az általam gyűjtött rajz tehát időben újabb, mint a francia rajz. Történetszövési (genealógiai) kapcsolat is elképzelhető a két rajz között:

(1) A társadalmi megvetést annyira érzik a rabok magukon, hogy szinte a bőrükbe ég maga a rács, ami elválasztja őket a külvilágtól. Ugyanakkor a külvilág is passzív, mert nem érdeklődik a rabok gondjai iránt. A külvilág azért passzív, mert nem közvetít senki a börtönből információt a külvilágba. Ez 2010, Magyarország.

(2) A fentebb leírt szituációra adott reakció az, hogy a rabok rátámadnak az őrökre (az arcukba csapják a serpenyőt), és egy civil szervezet alakul, ami a közvéleményt képes tájékoztatni arról, ami bent történik. Ez 1970 Franciaország.

A magyar rajz tehát a társadalmi öntudat korábbi állapotát tükrözi, de mégis később történik. Persze tudjuk, hogy időközben Franciaországban is történtek olyan események (pl. a Párizs és Marseille körüli gettók létrejötte), amelyek merőben más megvilágításba helyezik a két kép közötti húzódó közös szimbolikát, azaz kapcsolatot. Mégis mi köze ennek a kényszerhez? A Felügyelet és büntetés számos olyan példát tartalmaz, ami arra utal, hogy a kényszer mögött a hatalom húzódik meg. Ilyen például, hogy szakemberek egész hada dolgozik a börtön működésén [14], azaz hogy az apparátus nyomása érződik azok testén, akik a börtönben vannak. Ez a nyomás kényszerítő erejű, és egyértelműen a hatalom irányítja. A kényszerre adott preverbális – vagy a szavakkal párhuzamos – reakció a rajz.

4. Deleuze szerint a negyedik aspektus a szubjektifikáció (a jelenségek sajátságos értelmezése, a szelf kiépülése, az individuáció). Ez egy olyan tényező, ami a dispositifen belül a kényszer ellen hat. Deleuze és Foucault példái csak látszólag állnak messze a börtöntől. Az egyik példa szerint az athéni városállam léte a szabad férfiak versengésén alapult, és ebben a helyzetben az a szubjektifikáció, hogy a szabad férfi a rivalizálás helyett vagy közben és mellett elkezd önmagára figyelni, és önmaga mesterévé válik. A mai magyar börtönökben úgy tűnik, hogy a jógyerekek életfelfogása hasonló ehhez. Ők azok, akik próbálnak kívül helyezkedni a börtönhierarchián és a gengeken, vagy, ahogy a magyar börtönvalóságban nevezik: a földik harcán. Ezeket a személyeket – a vélelmük szerint – egyfajta burok veszi körül, ami látszólag megvédi őket az olykor idegőrlő, máskor csontroppantó konfliktusoktól. Talán ez a burok a szubjektifikáció, aminek a léte még Deleuze szerint is kétséges. Az apparátusban való lét puszta megélése valószínűleg a horror vacui élményét okozza, ha nincsen szubjektifikáció. Nem tudok a cirkuszban úgy részt venni, hogy ne vegyek fel valamilyen olyan szerepet, ami egyszerre felel meg magának a cirkusznak és az én énemnek is. Számtalanszor tapasztaltam, ha olyan személyekkel beszélgettem, akik fogvatartási helyeken a rács egyik vagy a másik oldalán álltak, hogy a rendszer bizonyos sajátosságait identifikálták, másoktól pedig élesen elhatárolták magukat. Ilyen például az a személy, aki mondjuk őrként évtizedeket lehúzott a börtönben, tegezi a rabokat, néha meg is üti őket, azaz visszaél a jogaival, de a vezetés szemében mégis nélkülözhetetlenné válik, mert legalább rendet tart. A vezető ekkor egyrészt kívül is áll a rendszeren – ő nem ver, nem tegez, és nem cigányoz –, viszont a rendszer részesésé is válik, mert enged az önkénynek, és az esetleges reformot a nehézségek miatt elveti. Ilyen személy Curtis Allgier [15] is, aki az internet szerint szélsőjobboldali beállítottságú fogvatartott, az arcán lévő tetoválásokat honlap tucatjai elemzik, rendőrgyilkosságért tölti életfogytig tartő szabadságvesztését, és azt állítja, hogy nem részese a börtönben a gengek világának.

Deleuze szerint a fentebb kifejtett négy dispositif attribútum (apparátus, láthatóság/kinyilatkoztatás, kényszer, szubjektifikáció) egymással keverednek, és ennek két fontos következménye van: semmi, azaz semmilyen társadalmi rendszer vagy jelenség nem univerzális (1), valamint az, hogy az örökkévalóból új keletkezik (2). Továbbá azok az irányvonalak, amelyek az apparátus hálózatát alkotják, rétegződnek és ülepednek, valamint a jelenhez vagy a kreativitáshoz is elvezetnek. Nekem erről az allegóriáról Stanisław Lem Solaris című könyvében leírt rendkívüli bonyolultságú szimmetriádok jutnak eszembe. A Solaris bolygón a kutatók sehogyan sem tudtak kapcsolatba lépni azzal a lénnyel, ami – úgy tűnt – egyedül élt a bolygón, és az egész testével benőtte a bolygót. A tudósok azonban egyes jelenségeket le tudtak írni. Ezek közül volt az egyik, a szimmetriádok csoportja, amik egy óriási kinövések voltak a bolygó óceánján, be lehetett jósolni, hogy mennyi idő után rogynak össze, látni lehetett a keletkezésüket, a korukat is nagyjából meg lehetett állapítani, de azt, hogy milyen célt szolgálnak, soha. A szimmetriádokról csak sejtések születtek, amik örökké hipotézisek maradtak csupán, sőt a sejtések leginkább az elemzők személyiségétől függtek, azaz szubjektifikálódtak. Ugyanúgy rétegződtek és ülepedtek, ahogy Foucault dispositifjai. A bonyolultságban és a megfoghatatlanságban a dispositifek és a szimmetriádok valóban hasonlóak, azonban van egy lényegi különbség: úgy tűnik, hogy a dispositifeket a hatalom irányítja.

[1] Thomas Hammarberg (2007): Democratic culture: a human rights perspective, In: Josef Huber és Ira Harkavy (eds.): Higher education and democtaric culture – citizenship, human rights and civic responsibility, Council of Europe Publications, 2007, Strasbourg, 91. oldal

[2] Merve

[3] Scott 14. old

[4] EJEB: Varga and Others v. Hungary, ref. number: 14097/12

[5] https://youtu.be/0kaHrZLzW_g [letöltve: 2016. 06.16.]

[6] Merve, 121. old.

[7] https://en.wikipedia.org/wiki/Topo_Chico_prison_riot

[8] Bad Girls

[9] Jenni Millbank (2004): It’s about this: Lesbians, Prison, Desire, Social Legal Studies June 2004 vol. 13 no. 2 155-190

[10] „Nincs levél”, „Táncolj baba!” „Százados börtönőrnő”